Beneš-dekrétumok

Egy ősrasszista görény köpedéke

A Beneš-dekrétumoknak nevezett jogszabályok pontos elnevezése: “a Csehszlovák Köztársaság elnökének dekrétumai”. A Beneš név állandó használata azt a benyomást keltheti, mintha õ lett volna e jogszabályok kizárólagos szerzõje. Bár szerepe egyes fontos dekrétumok megszületésében igen jelentõs volt, mégis “szerzõtársként” számba kell venni többek között az Államtanácsot (ez a testület volt hivatva részben helyettesíteni a Nemzetgyûlést a londoni emigráció éveiben), az emigráns kormányt, annak vezetõjét és tagjait, majd 1945. május 9-étõl az Ideiglenes Nemzetgyûlés összehívásáig (1945. október 28.) a Csehek és Szlovákok Nemzeti Frontjának Kormányát és annak tagjait, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségét (ennek tagja volt pl. Gustav Husak is) és a kvázi szlovák kormányként mûködõ megbízotti testületet.

Ez a felsorolás érzékelteti, hogy a dekrétumok kiadása mögött széles és masszív (bel)politikai–intézményi bázis volt.

Magyarországon széles körben elterjedt az a feltételezés, miszerint ezek a jogszabályok kizárólag a háború utáni megtorlással foglalkoztak volna. Ez teljesen téves berögzõdés. 1940 és 1945 között Beneš 141 ilyen dekrétumot írt alá, ezek szövege több vaskos kötetet tesz ki. A háború utáni megtorlásokon és “rendezéseken” kívül ezek a rendeletek számos más kérdéssel is foglalkoztak. Kiadásuk megkezdése (1940, London) nem utolsó sorban arra irányult, hogy biztosítsák és demonstrálják a csehszlovák állam jogi és politikai kontinuitását, már pusztán amiatt is, mert Beneš elnök 1938 október 5-én lemondott, majd elhagyta az országot.

Csehszlovákia jogi értelemben a lemondás, majd az azt 1939 márciusában követõ annexió után sem szûnt meg. Az emigráns csehszlovák kormány 1940 július 21-én alakult meg Londonban. Ugyanezen a napon alakította meg Beneš az 1. sz. dekrétumával az Államtanácsot. Az államfõ hivatalos elismerése a szövetségesek részérõl még egy egész évet váratott magára. Az ezt kinyilvánító jegyzékben sem szerepel azonban a München elõtti Csehszlovákia teljes területi jogfolytonosságának elismerése.

Beneš elnök a 2. sz. dekrétumában (1940. október 15.) felállítja magának a dekrétumnak az intézményét. Ennek a jogintézménynek gyakorlatilag alkotmány-törvényi, illetve törvényi ereje volt. A különbség lényege az, hogy minden olyan elnöki aktushoz, amelyhez korábban – tehát békeidõben – a Nemzetgyûlés hozzájárulásra is szükség volt, átmenetileg elegendõ volt a kormány hozzájárulása. A Beneš-dekrétumok kiadásáig az ilyen módon történõ törvényalkotásnak – az 1920. évi csehszlovák alkotmány szerint – nem volt alkotmányos alapja.

Az összes így kiadott jogszabályt átmenetinek tekintették, hiszen a szuverenitás helyreállítása után összeülõ Nemzetgyûlés azokat érvényben hagyhatta, illetve el is törölhette.

Az 1945 és 1948 között kiadott dekrétumok és a hozzájuk csatlakozó különbözõ diszkriminatív jogszabályok száma 89. Ezek azok a megtorló jellegû dekrétumok, amelyeknek a kollektív bûnösség elve képezi az alapját.

A dekrétumok érvényességét a körülöttük dúló, évtizedek óta tartó vitában a szlovák és a cseh fél a nemzetközi jog pilléreire felépített érvrendszerrel igyekszik alátámasztani.

A hivatkozási alapként szolgáló nemzetközi egyezmények:

• Potsdami Egyezmény;

• Párizsi Jóvátételi Szerzõdés (1945. december 21.);

• Szerzõdés a Nyugatnémet Állam Szuverenitásáról (Párizs, 1954. október 23.);

• A Magyar (Nép)Köztársaság és a Csehszlovák Köztársaság közötti 1973. és 1992. évi Alapszerzõdések.

A londoni emigrációs csehszlovák kormány és E. Beneš köztársasági elnök 1942 végén, 1943 elején egészítette ki a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját a magyar lakosság kitelepítésének követelésével. 1944 tavaszán a moszkvai kommunista emigráció, majd a Szlovák Nemzeti Tanács is csatlakozott ehhez a programhoz. A különbség abban nyilvánult meg közöttük, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács “lakosságcserével” óhajtotta összekötni a magyarok kitelepítését. A cseh és szlovák politikusok 1945 végén Moszkvában – E. Beneš részvételével – véglegesítették a csehszlovák állam jövõjérõl vallott nézeteiket, amit azután 1945. április 5-én, Kassán koalíciós programként hoztak nyilvánosságra.

A Kassai Kormányprogram kidolgozásában, illetve elfogadásában a csehek és szlovákok Nemzeti Frontjának valamennyi pártja részt vett: a kommunista párt csakúgy, mint a különbözõ polgári demokratikus pártok. Ezt követõen embertelen intézkedések sora következett:

• 1945. február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács elrendelte a magyar “árulók” 50 hektárnál nagyobb földbirtokainak elkobzását;

• 1945 áprilisában és májusában a Szlovák Nemzeti Tanács elbocsátotta állásukból a magyar közalkalmazottakat, majd késõbb a magánalkalmazottakat is;

• nemzeti gondnokság alá kerültek a magyar tulajdonban lévõ kis- és középüzemek, beleértve a kisiparosok mûhelyeit is;

• a városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyarok lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve;

• megszüntették a magyar iskolákat és az oktatás nyelve csak szlovák lehetett.

E. Beneš 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. sz. dekrétumot, amelynek értelmében a magyarokat (és németeket) megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Ettõl kezdve a magyarok lényegében elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint a szociális juttatásoktól.

1945. október 1-jén lépett hatályba a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelynek alapján a 16–55 éves férfiakat és 18–45 éves nõket közmunkára lehetett kirendelni lakóhelyüktõl távol esõ vidékekre is.

A Kassai Kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követõ hónapokban a népbíróságok mintegy 39.000 magyart – elsõsorban értelmiségit – ítéltek el és utasítottak ki Szlovákiából, mint háborús bûnöst.

Az év végére az elítélt magyarok létszáma már meghaladta a 75 ezer fõt. Az elítéltek között sok földmûves volt, akiket megfosztottak földjüktõl és más ingatlanaiktól is. Az érintettek a komáromi járás felnõtt magyar lakosságának 30,8 %-át, a párkányinak 24,2 %-át, a dunaszerdahelyinek 23,4 %-át, az ipolyságinak pedig 21 %-át tették ki.

A 88/1945 sz. dekrétumra való hivatkozással valósította meg a csehszlovák kormányzat azt a civilizációt és európaiságot megszégyenítõ akcióját, amely valójában a magyarok deportálását jelentettet. 1946 szeptemberének végétõl magyarok tízezreit, egyes adatok szerint mintegy 73.000 fõt /2/ szállítottak erõszakkal Csehországba, döntõen a korábban németek által lakott vidékekre. Otthonaikba azonnal szlovák lakosokat telepítettek. Épületeiket, bútoraikat, gazdasági felszereléseiket és állatállományukat az állam elkobozta, bankszámláikat befagyasztotta. A munkaképes férfiakat és nõket a szó szoros értelmében emberpiacra vitték, míg az ellátatlan betegek, valamint az öregek és a gyermekek közül többen meghaltak útközben, vagy a célállomásra érkezés után.

A katonai tervek alapján elõkészített kényszer-kitelepítés “1946. november 19-én kezdõdött a hajnali órákban. A hadmûveletek pontos terv szerint zajlottak le. Egy vagy két falut katonai egységek zártak körül, majd az elõre elkészített névjegyzékek alapján felszólították az elszállítandó családokat a csomagolásra. A számûzendõkkel közölték, hogy eddigi lakóhelyüket el kell hagyniuk, ingatlanukat, állatállományukat és mezõgazdasági felszerelésüket elkobozzák. A döntés ellen nem volt jogorvoslat. A kijelölt családokat katonai tehergépkocsik szállították a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú õrizet mellett elindultak Csehországba. Az akció 99 napig tartott, 1947. február 25-én ért véget”. /3/

Jurij Zvara szlovák történész adatai szerint a deportálás 9.610 családot, összesen 41.640 személyt érintett. Az elhurcoltakat 393 községbõl, 17 járásból válogatták össze, közöttük 5.128 kisparaszti család volt.

A csehországi “közmunka” hatására újabb és újabb menekült csoportok érkeztek Magyarországra, gyarapítva a már korábban érkezett menekültek sokezres táborát.

A kollektív bûnösség elvén megalkotott dekrétumok, pontosabban idõzítésük kapcsolatban áll azzal, hogy a csehszlovák kormány a potsdami konferenciához fordult a magyarok kitelepítése ügyében, amihez azonban nem sikerült a nemzetközi hozzájárulást megszerezni. Ez a tény növelte a csehszlovák hatóságok türelmetlenségét a magyarokkal szemben.

1946. február 28-án a nemzetközileg magára maradt Magyarország és Csehszlovákia aláírta a lakosságcsere-megállapodást. A megállapodás értelmében ahány magyarországi személy jelentkezett Csehszlovákiába történõ önkéntes áttelepülésre, a csehszlovák hatóságoknak ugyanannyi magyart állt jogukban kitelepíteni.

Magyarországon eredetileg 95.421 szlovák jelentkezett az áttelepítésre. Ténylegesen 73.273-an költöztek át, mivel idõközben 22.148 személy megmásította eredeti elhatározását.

A szlovák áttelepülõk 31.308 katasztrális hold földet hagytak Magyarországon.

Szlovákiában 105.047 magyart jelöltek ki a hatóságok az áttelepülésre. Ténylegesen 68.407 személyt telepítettek át, önkéntesen távozott 6. 000 magyar.

Az áttelepített magyarok 109.295 katasztrális hold földet hagytak szülõföldjükön /4/.

A szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-ei rendelete alapján megkezdõdött a magyar lakosság körében az ún. reszlovakizáció, vagy más kifejezéssel visszaszlovákosítási kampány. Ennek során a magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha viszont nem, akkor el kell hagyniuk otthonaikat, kiutasítják õket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erõszak alig leplezett vagy nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értõ magyarok tömegesen vallják magukat szlováknak. A létfeltételeikben erõsen megingott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak és üldözésnek kitett emberek közül sokan – különösen azok után, hogy kézzelfogható segítséget sehonnan sem kaptak, és nem is remélhettek – eleget tettek a hatóságok “kívánságainak”, de még így is több járásban a lakosság jelentékeny hányada ellenállt a nyomásnak.

Összegezve: 719 községben 423.264 magyar kérvényezte szlovák nemzetiségûnek történõ elismerését. A kérvények feldolgozása után a reszlovakizációs bizottság 326.679 magyart nyilvánított szlovák nemzetiségûnek.

Bármennyire hangoztatja a két jogutód állam, hogy a Beneš-dekrétumok “holt” rendeletek, mégis mindkét államban – Szlovákiában és Csehországban is – a jogrend részét képezik. Ez azt jelenti, hogy a dekrétumok kibocsátása óta Szlovákiában számos olyan törvény született, amely újraszabályozta a dekrétumokban foglalt kérdéseket, anélkül azonban, hogy hatályon kívül helyezte volna a vonatkozó dekrétumokat vagy konkrétan hivatkozott volna arra, hogy módosítja azokat. Ennek következtében a dekrétumok eredeti szövegükkel ma is hatályosak, de szintén hatályos jó néhány törvény, amely a dekrétumoktól eltérõen rendezi ugyanazokat a kérdéseket.

Azáltal, hogy a dekrétumokat nem helyezték kifejezetten hatályon kívül, Szlovákiában tisztázatlan jogi helyzet keletkezett: a Beneš-dekrétumok érvényesek és ma is hatályosak, a gyakorlatban azonban az újabb jogszabályok és a szlovák jogalkalmazási gyakorlat miatt nem érvényesülnek.

A háború utáni rendeletek részbeni negációját célzó törvények és törvénymódosítások végrehajtása terén a magyaroknak ismét hátrányos megkülönböztetésben van részük.

A szlovákiai magyarságot sújtó Beneš-dekrétumok közül azok, amelyek a kollektív bûnösség elve alapján “a németek, magyarok, valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezõgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgõsségi szétosztásáról” szóltak, a mai napig hátrányosan érintik a Szlovákiában élõ magyarságot.

E rendeletek közé tartoznak mindenekelõtt az alábbiak:

• a köztársasági elnök 12. sz. dekrétuma (1945. június 21.) a németek, magyarok valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezõgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgõsségi szétosztásáról;

• a köztársasági elnök 28. sz. dekrétuma (1945. július 20.) a németek, magyarok, és az állam más ellenségei mezõgazdasági földjének cseh, szlovák és más szláv földmûvesekkel való betelepítésérõl;

• a köztársasági elnök 108. sz. dekrétuma (1945. október 25.) az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról;

• a Szlovák Nemzeti Tanács Mezõgazdasággal és Földreformmal Foglalkozó Megbízotti Hivatalának 24. sz. rendelete (1945. március 10.) a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezõgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról;

• a Belügyi Megbízotti Hivatal 1009. sz. rendelete (1946. április 8.) — kiegészítés a 108. sz. dekrétumhoz;

• a Pozsonyi Telepítési Hivatal Nemzeti Újjáépítési Alapjának 1401. sz. rendelete (1946. június 25.) — kiegészítés a 108. sz. dekrétumhoz.

Az e törvényerejû rendeletek alapján elkobzott földeket 1945-után azonnali hatállyal szétosztották elõször a szlovák bizalmi emberek, majd késõbb a Magyarországról áttelepült szlovákok között.

Az 1990. évi elsõ restitúciós törvény is szemléletes példája a hátrányos megkülönböztetésnek: a 229/91 sz. törvény 12 §-a ugyanis kimondja, hogy az ingatlan-vagyonra annak van elõvásárlási joga, akinek annak idején kiutalták; az eredeti tulajdonos csak akkor igényelheti vissza, ha a betelepített nem tart rá igényt. Ez pedig az eredeti (magyar) tulajdonos kisemmizését jelenti.

Az 1991. évi restitúciós törvény csak az 1948 után elkobzott vagyonok visszaigénylését tette lehetõvé (mint a fentiekben felsorolt rendeletekbõl kitûnik, a magyarok földjeit, ingatlanait és ingóságait 1945 és 1948 között kobozták el), és a magyarok esetében a visszaigénylés felsõ határa 50 ha volt.

Az 1994. évi restitúciós törvény már mindenki számára 250 ha-ban jelöli meg a visszaigényelhetõ ingatlanterület felsõ határát, de csak az 1948 után elkobzott földek esetében.

Ezzel összefüggésben külön is említést érdemel a Szlovákiai Református Egyház vagyon-visszaigénylésének kérdése. Mint ismeretes Szlovákiában a reformátusok 90 %-a magyar anyanyelvû, ezért “magyar egyházként” van elkönyvelve. 1945 és 1951 között az egyházat az alábbi törvények alapján minden vagyonától megfosztották:

• az SZNT 104/1945. sz. törvényerejû rendelete, amelynek alapján megfosztották tulajdonuktól azokat a tömegszervezeteket (és egyházakat), amelyek együttmûködtek–kollaboráltak a fasiszta államhatalommal (ezt a törvényt mindenekelõtt a kisebbségekkel szemben érvényesítették);

• az SZNT 34/1945. sz. törvényerejû rendelete: ennek alapján vették el és államosították az egyházi iskolákat;

• az SZNT 47/1947. sz. törvényerejû rendelete: ennek alapján sajátították ki a már államosított iskolákhoz tartozó földterületeket;

• a 142/1947. sz. törvény, amely módosította az elsõ földreformot (104/1945), s amelyet az állam a saját érdekei szerint – a tulajdonos kiértesítését mellõzve – egészen 1959-ig alkalmazott;

• a 46/1948. sz. törvény: ennek alapján hajtották végre az államosítást, esetenként indok vagy ok megjelölése nélkül;

• a 150/1951. sz. törvény: ennek alapján tulajdonítottak el véglegesen minden olyan ingatlant, amelyet a 46/1948. sz. törvény alapján elvettek, de telekkönyvi bejegyzésére még nem került sor;

• a 282/1993. sz. törvény az egyházi restitúcióról a 104/1945 sz. törvényerejû rendelet kivételével hatálytalanította az egyházak háború utáni jogfosztására vonatkozó törvényeket.

Ennek ellenére a Szlovákiai Református Egyház nem kapott vissza az összvagyonból 10.321.950 m2 földterületet, 591.692 m2 beépített földterületet, 1.206.894 m2 erdõt, 61 iskolaépületet, 18 tanítólakást, 7 lelkészlakot, 3 templomot (Gömör), s nem részesült ezt kiváltó anyagi kárpótlásban sem.

Ennek fõbb okai:

• rendkívül rövid visszaigénylési határidõk és a közjegyzõi irodák “leterheltsége”;

• több járásban hátrányosan kezelték a lelkészeket az illetékes hivatalok;

• a Beneš-dekrétumok által elvett javak visszaigénylését a hivatalok egyes régiókban visszautasították.

Amennyiben a fennmaradó vagyont az egyház nem kapja vissza, úgy a törvény szerint 2006-ban bekövetkezik a tulajdon teljes elvesztése.

A Beneš-dekrétumok és a földek elkobzásának témaköréhez tartozik az ún. nevesítetlen földek kérdése is. Ezek azok a földek, amelyeknek magyarok, illetve németek voltak a tulajdonosai, akiket:

• megsemmisítettek (Népbíróság, illetve azt megelõzõen a zsidók deportálása);

• kitelepítettek Magyarországra;

• kényszermunkára hurcoltak Csehországba;

• akiknek a vagyonát elkobozták.

A földek azért nevesítetlenek, mert 1950-ben Szlovákiában megszûnt a hatósági telekkönyvi nyilvántartásbavétel. (1995-tõl létezik újra). A tulajdonosok második, harmadik generációja már nem is tudja, hogy szüleinek, nagyszüleinek milyen ingatlan vagyona volt és az hol található telekkönyvileg. E nevesítetlen földek 90 %-a a magyarok lakta Dél-Szlovákia és a cipszerek lakta Észak-Szlovákia területén található.

A Beneš-dekrétumok hatása érvényesült és érvényesül mind a mai napig az alábbi területeken, ahol a jogsérelmet szenvedett magyaroknak (és németeknek) semminemû kárpótlásra nincs kilátásuk:

• a kollektív bûnösség elve alapján és a Beneš-dekrétumok következtében állásukat, illetve nyugdíjukat vesztett magyar köztisztviselõk, tanítók – akiket megfosztottak állampolgárságuktól is – máig sem kaptak semmilyen kárpótlást;

• más nemzetiségekkel ellentétben a Szovjetunióba “malenkij robotra” hurcolt és életben maradt magyar személyek sehonnan nem kapnak kárpótlást;

• ugyanígy nem részesültek és nem részesülnek kárpótlásban a Beneš-dekrétumal megszüntetett társadalmi szervezetek, illetve azok jogutódjai. Ezeknek a szervezeteknek – ide tartozik többek között a Cserkész-Szövetség, a volt Magyar Tanítók Szövetsége, a Hanza Szövetkezet, stb. – még lehetõségük sincs arra, hogy volt ingatlanjaikat visszaigényeljék, illetve anyagi kárpótlást kérjenek.

***

2/1945. (1945. február 1.) A felszabadult területen a gazdasági élet normalizálására vonatkozó rendkívüli intézkedésekrõl.

5/1945. (1945. május 19.) A megszállás évei alatt (1938–1945) kötött vagyonjogi szerzõdések érvényetlenné minõsítésérõl és nemzeti biztosok kinevezésérõl a németek, magyarok, árulók és kollaboránsok, valamint bizonyos szervezetek és egyesületek vagyonára.

6/1945. (1945. február 1.) A fasiszta bûnözõk, az árulók és segítõik megbüntetésérõl, valamint a rendkívüli népbíróságok létesítésérõl.

11/1945. (1945. március 5.) Az ENSZ azonnali segélyérõl és az újjáépítésrõl (United Nations Relief and Rehabilitation Administration).

12/1945. (1945. június 21.) A németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezõgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról.

16/1945. (1945. június 19.) A fasiszta bûnözõk, az árulók és segítõik megbüntetésérõl, valamint a rendkívüli népbíróságok létesítésérõl (ez utóbbit hatályon kívül helyezte a köztársasági elnök 33/1948. sz. alkotmánydekrétuma, amely Szlovákiára vonatkozóan ugyanezt egyben hatályba helyezte).

22/1945. (1945. június 23.) Alkotmány-dekrétum a Csehszlovákia területén kívül kiadott jogszabályokról.

28/1945. (1945. május 20.) Cseh, szlovák és más szláv földmûvesek telepítésérõl a németektõl, magyaroktól és az állam ellenségeitõl elkobzott tulajdonra.

101/1945. (1945. október 24.) Egyes élelmiszeripari vállalatok államosításáról.

108/1945. (1945. október 25.) Az ellenséges vagyon elkobzásáról és annak a nemzeti újjáépítési alaphoz való csatolásáról (személyes holmijuk kivételével minden magyar vagyonát elkobozták).

____________________

1/ Az SZNT Intézet Elemzõ és Tájékoztatási Fõosztályának dokumentuma alapján

2/ Udvardy Károly adatai alapján

3/ Janics Kálmán: A hontalanság évei

4/ Cf. Jurij Zvara: Mad'arská menšina na Slovensku po roku 1945, Bratislava 1969